Írtam még réges-régen három Petrarcai szonettet, ezeket olvashatjátok most.

Petrarca/1

Ezt a verset nektek halálomból írom,

Bevégezvén dolgomat, lecsukom szemem,

Legközelebb majd úgy beszélgethetsz velem,

Ha meglátogatod szerény kicsi sírom.

Ezt az életet ennél tovább nem bírom,

Azt hittem a vidámság örök, végtelen,

De át kellett gondolnom hitvány életem.

Örök csatáimat tovább már nem vívom.

Elvarrok minden szálat, ebből már elég.

Elborult az ég, többé nincs Isteni fény.

Nem bánt semmi, szívemről legurult a kő.

De a vég nem kell olyan közel legyen még.

Éltethet még a tény, hogy mindig van remény.

S az a fő éltető hogy soha nincs késő.

Petrarca/2

Napsütésben, a vidám, zöldellő dombon,

Ahol jól esik még levegőt is venni,

A varázslatos természet ölén lenni.

S én magamban, halkan mégiscsak azt mondom:

Itt hagyom temérdek, örök, súlyos gondom.

S el fogok innen, egy más vidékre menni.

Ez az! Üdvözülésemhez ezt kell tenni!

Lelkem terhét egészen odáig hordom,

Ha minden mást feladva hosszú útra kelsz:

És az Úrra lelhetsz, csillagok mezején,

Bűneidért ahol bűnbocsánatot nyersz,

Jakab apostol temetkezési helyén.

Ahol magad is a paradicsommal telsz:

Csak ott lelek majd Isteni nyugalmat én.

Petrarca/3

A végzetem, eme tüzes, nyugtalan vér,

Amely egyhelyben megülni sohasem hagy,

A világra vágyik, amely végtelen nagy,

Minden kis részecskéje ismeretlen tér.

De nyugalomban üldögélve meg nem fér.

Míg a sivatagi pusztában elég, vagy,

A világűr örök csendjében meg nem fagy.

Nyugalmat sosem ad és csak kalandot kér.

Nincs nékem helyem e nékem gyúrt világon,

Költőnk jól tudta, és érezte amit én,

Nincs ez ellen jóformán semmi mit tegyek.

Az egész életem varázslatos álom,

Nincsen otthonom, de a világ az enyém.

Lételemem az, hogy mindig máshol legyek.

Lapra levetette: Lanka Levente

A Petrarcai szonettet Francesco Petrarca szonettíró után nevezték el, mely Shakespeare-i szonettől eltérően ABBA ABBA CDE CDE, vagy ABBA ABBA CDC DCD rímképlettel rendelkezik.

Ezek igazából egy François Villon stílusgyakorlat utóérzései, melyet hamarosan szintén feltöltök.

Két nagyon régi és enyhén csiszolatlan versemet olvashatjátok alant.

Fohász Johanna szerelméért

Szeretlek, hisz tudod már,

S te nem szeretsz- milyen kár!

De terád, megéri várni,

Sokáig egyedül járni.

Utamba áll zsenge korom,

Bár most már nem nagyon tudom,

Az alkalmon kapva-kapnak?

Ezt kéne már letisztáznod,

Könnyeimtől bőrig áznod,

Vagy hallgatnod nevetésem,

Nem szeretek senkit én sem,

Annál jobban ahogy téged,

Én vagyok leghűbb segéded,

Választ nem fogok majd várni, 

Tõled oh Laurentári!

Johanna kegyetlenségei

Ilyet velem hogy tehetsz?

Ily kegyetlen hogy lehetsz?

Ha azt montad,hogy szeretsz?

Szavaidnak tüze fáj,

Mindhiába minden báj,

Segíteni ne próbálj!

Csak ezt az egyet kérem,

Hogy vele ne szívd a vérem,

Az évvégét meg úgysem érem.

Róla kérlek semmit ne mondj,

Úgy érzem magam mint egy rongy,

Így is elég rosszul érzem magam.

Vagy még nem vagyok elég gondban?

De halálom napja sajnos nem ma van.

 Lapra Levetette: Lanka Levente

Ezen az oldalon keresztül fogom megosztani a világgal az irodalmi ténykedéseim. Nagyrészt lírai művekkel találkozhat blogomon a nyájas olvasó, de tekintve, hogy a próza kevésbé szépirodalmi műfajaiban (értsd: ponyva novellák) is tevékenykedem, eme műveimet is elhelyezem majd megtekintésre.